Száriziktől a hőszivattyúig

Ezekben a napokban, talán észrevétlenül is, de naponta téma a fűtés. Hol van jó meleg, hol nem kielégítő a fűtés, mivel olcsóbb fűteni, mennyibe kerül a szén, vagy a tűzifa, mekkora összeg szerepel a gázszolgáltató által küldött számlán, – ilyenekről beszélnek az emberek. Nem mindig foglalkoztatott bennünket azonban ilyen intenzíven az, hogy takarékoskodni kell a fűtéssel, még ha ösztönösen spóroltunk is. Dr. Szőke Anna néprajzkutató elmondta, hogy amikor – nem is olyan régen –, még sokan a hagyományos falusi háztartásokban éltek, kemencékben és rakott „sporhetokban”, később öntöttvas tűzhelyekben szárizikkel, csutával és csutkával, fával tüzeltek. Ma már sokan nem is tudják, mi a szárizik. A kukoricaszárat a csövek betakarítása után kivágták, kévékbe kötötték, majd kúpokban tárolták és a jószágok takarmányozására szolgált. A száraz leveleket a szarvasmarhák, illetve más háziállatok elfogyasztották, a vastagabb szárrész megmaradt, ezzel fűtöttek a kemencékben. A kukorica lemorzsolása után megmaradt a csutka, azzal is fűtöttek, illetve az országutak mentén a fákat szakszerűen legallyazták, az is tüzelőként hasznosult. Télen a disznótorok ideje volt, a bevitt kalóriákat pedig a parasztházak lakói favágással, gallyak aprításával dolgozták le. A kemencékkel a szobákat fűtötték, de a kemence szája a gangra, vagy a kamrára, illetve más helyiségre nyílt, így a szobában nem szemeteltek, csak élvezték a meleget. Tüzelőként használatos volt a csuta is. Tájainkon így nevezték a kukorica gyökerének és a szár alsó részének maradványát, amit a szárvágás után gyűjtöttek be. A csutát ki kellett verni, megszabadítani a földmaradványoktól, mielőtt a tűzre dobálták volna. Jól fel lehetett vele fűteni a kemencéket, melyek a tűz kialvása után még több órán keresztül meleget árasztottak. Akinek nem állt rendelkezésre elegendő szárizik, vagy csuta, azok olyasmiért cserélték, ami nekik volt a háztartásukban. Megvoltak a cserearányok, hogy mit miért milyen arányban lehetett elcserélni. Ha nem is hangoztatták folyton, ezek az egykori, a parasztgazdaságokra jellemző fűtési megoldások valójában takarékosak voltak. A kishegyesi szokásokat felidézve dr. Szőke Anna elmondta, a szén vásárlása csak a 60-as évek végen, 70-es évek elején kezdett szokássá válni. 1972-ben, amikor férjhez ment, az új otthonukban villanykályhával fűtöttek, ami újdonságnak számított, ugyanakkor viszonylag olcsó megoldás is volt egyben. Abban az időben kezdtek divatba jönni az olajkályhák is. Majdnem minden ház udvarában volt góré is, amiben a csöves kukoricát tárolták. Akinek nem volt kukoricája, kiadta a górét másoknak, annak fejében, hogy a morzsolás után a csutka az övé maradt, amit fűtésre használtak. Nem lehetett olyan kijelentéseket hallani, hogy spórolni kell a fűtésen, mert az természetes volt. Amikor viszont villanykályhával fűtöttek, már odafigyeltek, hogy olcsó árammal töltsék fel a hőtárolót. Arra is kitért, hogy a faluban a második világháború után egy ideig kendergyár működött. A kender feldolgozásának mellékterméke volt a pozdorja. A törött, tilolt kender kórójának apró, fás része, hulladéka volt ez, ami szintén kiválóan alkalmas volt fűtésre. Ma már sokan azt sem tudják mi az a pozdorja, illetve milyen egy pozdorjakályha. Szőke Anna elmesélte, hogy egy időben még a kishegyesi iskolában is azzal fűtöttek, illetve a falu közintézményeiben, egyes kocsmákban is pozdorjakályhák volta. Kishegyesen abban az időben a kendergyárból jelképes összegért lehetett pozdorjához hozzájutni. Óvatosan kellett azonban bánni a kis vaskályhákkal, mert ha megtömték pozdorjával és nem figyeltek oda az égés szabályozására, ledobhatta a kályha tetejét, korommal és füsttel borítva be a helyiséget. Haladni a korral.