Szekunder külpolitika

A 2010-es választások óta külkapcsolataink szembetűnően a Bethlen-konszolidáció időszakának helyzetét idézik: külpolitikánk professzionális, de szűkített mozgásterű. Az alaphelyzet és az alapprobléma ugyanaz, mint száz éve: a cél most is a magyar érdek érvényesítésének ellehetetlenítése, a magyarországi „progresszív” erők aktív közreműködésével. A külpolitika egy adott történelmi-társadalmi entitás külvilággal való interakciója, és mint ilyen, általában koherens – akkor is, ha az illető állam történetesen megosztott belpolitikailag. Amennyiben egy ellenzék önálló külpolitikát folytat, az nemzetbiztonsági kockázatokat vet fel. De ne kicsinyeskedjünk, a magyar állam mindig nemzetbiztonsági kockázatok közt létezett. Ami ennél jóval fontosabb kérdés – és amit kizárólag csak egy magyar viszonyokban tájékozatlan, objektív külső megfigyelő tehetne fel –, hogy egy ilyen politikai erő mennyiben tekinthető az adott entitás részének. Bár a válasz minden elképzelhető politológiai szempont szerint egyértelmű, ezt az evidenciát nem lehet kimondani, sőt a kérdést felvetni sem lehet. Ugyanis ilyen esetben azonnal aktiválódik az SZDSZ sárkányfog-veteménye, a bűvös szó: kirekesztés. És nem, nem Magyar Narancs-sikoltozásról van szó: tucatnyi mérvadó konzervatív fogja hallatni „józan” hangját, amennyiben valaki arra vetemedne, hogy a minősített hazaárulókat hazaárulónak hívja. Az ugyanis „hazaárulózás” lenne az újmagyar szemiotika szerint, ami jóval súlyosabb, mint a hazaárulás. Következésképpen, külpolitikáról szóló diszkurzusunk alapja az a hallgatólagos közmegegyezésen alapuló nonszensz, hogy a nemzet érdekei ellen dolgozó, bevallottan idegen érdekek érvényesítéséért küzdő politikai erők a nemzet részei.