Szenteste majd kiderül

Az ablakhoz nyomta az orrát, nézett ki a kertre, ami hatalmas volt, a végében medence, mint a filmekben. Most télen letakarva várja a nyarat, de őt egyáltalán nem érdekelte. Se a kert a szakszerűen nyírt bokrokkal és fákkal, se a medence. – Esik a hó! – kiáltotta, s egy pillanatra elöntötte a boldogság. Régen a december volt a legszebb és legjobban várt hónapja az évnek. Apa szerette a havat, dudorászva lapátolta el, szívességből még a szomszédok háza előtt is, ő meg ott ugrált körülötte, mint egy kis birka. Néha hógolyóztak, aztán kivörösödött kezüket a kiskonyhában melegítették a sparhelt fölött. Szánkózni is eljártak a gátoldalra, megesett, hogy már rájuk sötétedett, átázott a kinőtt bakancsa, a lábujjai begörbültek a hidegtől, de sose panaszkodott. Apa mintha sejtett volna valamit, ilyenkor cinkosan rákacsintott, és elmélyített hangon énekelte a kiskarácsonyt. Sokszor előveszi ezeket az emlékeket, nehogy eltűnjenek, bár így is halványodnak, mint a régi fényképek. A táskája aljában tartja a legkedvesebbet, a dupla borító alatt, de ritkán nézi meg, amikor mondjuk ötöst kap matematikából, mert apa ilyenkor barackot nyomott a fejére, aztán nagy komolyan, olyan felnőttesen kezet fogott vele.     Nagymamáéknál laktak a kisszobában, hárman. Amikor kinyitották az összecsukható díványt, nem sok hely maradt, de sokat nevettek. A karácsonyi készülődés izgalmában csak anya sóhajtozott, hogy erre se, meg arra se futja, apja megsimogatta az arcát, és csendesen csak annyit mondott: – Majd jövőre, kedves.     Anya meg durcásan elfordult, és kicsit rekedtesen azt mondta, hogy a főtéri kirakatban csodaszép kabátokat meg csizmákat látott. Nem szólt senki semmit, és hiába fűtött nagyapa a kis vaskályhában, hidegnek érezte a házat.     Amikor egy szombat délután apu titokzatos arccal behívta a műhelybe, ami egy ócska fészer volt, szaladt, arca kipirult az izgalomtól. Összecsapta a tenyerét, amikor meglátta a lombfűrésszel kivágott figurákat: fenyőt, csillagot, harangot, őzet, nyulat. Ő festhette ki mindegyiket, még a nyelvét is kidugta igyekezetében. Némelyiken kicsit összefolyt a festék, de gyönyörűnek látta, és apa is megdicsérte, kicsit magához szorította, ő meg érezte, hogy milyen erősen dobog a szíve. Most már tudta, hogy az volt a boldogság. A piacra is kettesben mentek ki fenyőt venni, már nem volt nagy választék, egy kicsit vittek haza, ferdén álló gallyairól peregtek a tűlevelek, anya csak elhúzta a száját, de nem mondott rá semmit.     Ez volt az utolsó karácsonyuk együtt. Apa már három éve nincs. A karácsony azután olyan semmilyen lett. Állt a fenyő, sült a hús, ajándékot is kapott, de hiányzott apa, a történetei, a nevetése. Szenteste üresen maradt egy hely az asztalnál. Másnap kimentek a temetőbe, fenyőgallyakból meg piros bogyókból készült kis csokrot vittek. Egyszer egy kis mellényes madár tollászkodott a kereszten, anya akkor éjjel sokáig sírt, ő meg a díszekre gondolt, amiket gondosan egy fadobozban tartott a műhelyben.     Anya meg ő tavaly költöztek el. Tudta persze, hogy újra férjhez megy, megbeszélte vele, nem a szomszédasszony sutyorgásából kellett megtudnia. Anya megint nevetett, fodrászhoz is elment, új télikabátját kis prém díszítette Nagyi halkan magyarázta tatának, hogy László rendes ember, hogy így, csomaggal is kell neki anya. Ő meg csak nézett nagy szemekkel, hogy hol a csomag. Aztán persze hamar rájött, hogy ő az. Megrántotta a vállát, mint akinek ez az egész nem fontos, de sokszor figyelte őket árgus szemekkel. Az első közös karácsonyukon hatalmas ezüstfenyő állt a nappaliban, temérdek dísszel, ragyogó fényekkel. Ő meg elfordult, a szaloncukorból se evett egy szemet se.     Most újra itt a december, látta, meghozták a fát. Anya meg dudorászni fog, amíg előszedi a gömböket, figurákat, aranyboát, égőket.     Ő meg ráteszi az alsó gallyakra a vékony furnérból kivágott díszeket. Ha anya új férje megdicséri, és nem kell leszednie, lehet, hogy Laci apunak szólítja majd, ahogyan kérte.      Persze még nem biztos, majd szenteste kiderül. Nyitókép: pixabay.com.