Színek és izgalmas festői felületek – Munkácsy kolosszálképei a Szépművészetiben

Hosszú pályafutásom során rájöttem, Munkácsyt egyszerűen nem lehet megunni, pedig a legtöbb műve, sőt, már majdnem mindegyik ismerősnek mondható. Ahogyan azt megígértem, mostani lapszámunkban ismét a Szépművészeti Múzeumban november végén megnyílt ragyogó Munkácsy-kiállításról írok, mert ritka alkalom, hogy egyszerre ennyi csodálatos alkotást látni a mestertől. Sokoldalúsága egyedülálló; otthonosan mozgott a figurális kompozíciók, a portrék, a csendéletek és a tájképek világában is, és mindezeket képes volt nagy méretben vászonra vinni. Nem veszett el a részletekben, festményein nyoma sincs fáradtságnak. Bármelyik képét nézzük, szembetűnő a nagyvonalú festésmód, a széles ecsetkezelés, sehol semmi riasztó naturalizmus. Egész életében – már amennyi abból az alkotásra megadatott neki, hiszen ötvenegy évesen befejezte festői pályafutását – megmaradt a realizmus stílusánál. Jó néhányan bírálták már akkor is, hogy nem haladt a korral, elkerülték az új törekvések, az impresszionistákat sem követte. Valóban így van, nem vált a modernek előfutárává. Ám ha egy lett volna a sok akkori újító közül, ma már valószínűleg nem sokat beszélnének róla. Elveszett volna az ecsetje nyomán született drámai erő, eltűnt volna a történetmesélés során kibontakoztatott emberi tulajdonságok sokasága, a végletekig „kiélezett” karakterek markáns ábrázolása… De nem így történt, és a Siralomház után nem sokkal megszülettek a nagy művek, az óriási méretű alkotások, az úgynevezett kolosszálképek.