Szituációs próza – A káprázat és a való

Az ember fogantatásától kezdve haláláig szituációkba zárva létezik. Akár mások, akár önmaga hozza helyzetbe sorsát, végig kell élnie azt, ami rászabatott. Születéséről és halála felől ugyan nem dönthet, ám a kezdő és végpont közötti – bármilyen terjedelmű és minőségű – időszakban esetleg tehet valamit a rá szabott helyzet alakításáért, noha ezt a jogát mások elvitathatják – ami ugyancsak egy szituáció –, ha nem konkrét személyek, akkor valami felsőbb erő, amit itt az egyszerűség kedvéért nevezzünk Sorsnak. (Noha célszerűbb lenne a Gonosz Akaratának nevezni.) Nem az eleve elrendeltetésről van itt szó, nem arról, hogy minden ember sorsa előre meg lenne írva, és ezen képtelenség változtatni, hanem arról, hogy az élet nem egyéb szituációk soránál. És ezen helyzetek mindegyike önmagában egy-egy mese. Van, aki megéli, saját bőrén érzi a történetet, és van, aki elbeszéli, az utóbbi a mások sorsa elbeszélése során is a saját bőrét viszi vásárra. Vasagyi Mária átérzi, átéli és elbeszéli az emberi léthelyzeteket. Korábbi, hosszabb lélegzetű művei is az emberi sorsot állították elbeszéléseinek fókuszába, amelyek egyediségükben is általános jelentést, üzenetet képeznek meg, bármilyen történelmi dekoráció előtt jelenjenek meg. Kisprózáival is ugyanezen a jól kitaposott ösvényen halad, azzal, hogy a szövegei hőseit tágabb idősíkból válogatja. A horizont ugyan széles, de a perspektíva a szituációba helyezettségre fókuszál. Akár Ikaroszként tekint le a magasságból a Földre, akár az ágy alól vizslatja a táncoló párok lábát és szagolja lábbelijét, tekintete előtt minduntalan a kiemelt, kinagyított léthelyzetek lebegnek, amelyek hősei lehetnek történelmi vagy mitológiai alakok, ám az elbeszélő fokozatosan magára irányítja a képzelet és a való közt átsugárzó fényt, saját maga válik az elbeszélés hősévé – és az elbeszélői pozíció áthelyezése líraivá varázsolja a narráció témát és szerzőt eltávolító hűvösét. Az önreflexió – családi vonalon – visszautal az elbeszélő korábbi műveihez, hiszen a világon semmi sem befejezett, soha semminek nincs vége. Miként írja, még az idők végezete is valami kezdete. Vagy Seneca szájába adva: „a jelen a jövendőt makacsul hordozza, ami ezer év múlva fog történni, az itt van most, velünk”.