Szlovákia nem bírja elengedni a magyarok intézményesített megfélemlítését

Sokat hangsúlyozott jó viszony ide vagy oda, még mindig akadnak olyan turbószlovákok kormányzati körökben, akik a kulturális minisztérium beléptetőkártyájához hozzájutva, reflexből azonnal elkezdenek önmegvalósítani a magyarok kárára. A nyelvtörvény tervezett módosítása semmi másra nem jó, mint a két ország közti kapcsolat megdöccentésére, továbbá a magyarok körében a Mečiar miniszterelnöksége alatt és az azt megelőző időszakokban okozott sebek feltépésére. Az elmúlt 104 év alatt körmönfont nyomasztásokban és módszeresen aljas üldöztetésekben volt részük a felvidéki magyaroknak a (cseh)szlovák államhatalom részéről, ezért generációs traumákat cipelnek, és különösen fogékonyak a megfélemlítésre, amiről a mostani kísérlet is szól.Nyelvtörvény, vagyis az államnyelv védelméről szóló törvény – civilizáltabb országban csak néznek, hogy ez micsoda. A hétköznapi szlovák nyelvet valóban úgy elborították az anglicizmusok, mint Tisza Pártot a CIA-ügynökök, de az ilyesmi ellen kultúrával, nyelvműveléssel szokás védekezni, nem törvényi szigorral. A törvény ezen, kimondott célpontja, az angol mellé pedig sunyin odakerülhetnek a kisebbségi nyelvek is a tiltólistára. Az egész jelenség minden ízében magán hordozza a mečiari kormányzás erőszakosságát és pitiánerségét: Igen, ennyire pitiáner. A törvény erejének pedig a Szlovákiában az ilyen kicsinyes, frusztrált fenyegetőzésekhez (lásd: állampolgársági ellentörvény) rendszerint hozzárendelt, óriási bírságot szánják. A kiszivárgó hírek szerint, itt már 15 ezresre emelt büntetést (6 millió forint) fontolgatnak kiróni a törvény megszegőire. Martina Šimkovičová kulturális miniszter azzal védekezett előre, hogy a kisebbségi nyelveket nem kell félteni a nyelvtörvény módosításától, hiszen azoknak a használatát külön törvény szabályozza, és ahhoz nem nyúlnak hozzá. Igen ám, csakhogy a kisebbségi nyelvekről szóló törvény a hivatali nyelvhasználatot engedélyezi a legalább 15 százaléknyi nemzetiségi lakossal bíró településeken, és amúgy is a belügyminisztérium hajtja végre. Az viszont egy szót sem szól arról, hogy miként lehet információkat, hirdetéseket vagy bármit nyilvánosan kiírni és elmondani. A szlovákok üldözési mániájának erős eleme, hogy a saját országukban esetleg olyan dolgok hangzanak el a fülük hallatára, amit ők nem értenek – ha ilyen van, azt hajlamosak felháborodottan, elvi alapon kikérni maguknak. Ennek gyökere nyilván a magyarokkal szembeni államféltés, és ez a frusztráció a munkahelyeken, sőt a magánbeszélgetéseknél is gyakorta felbukkan (lásd: postai belső közlemény). Ebből ered a közkeletű „na slovensku po slovensky” (Szlovákiában szlovákul) felszólítás, amelyet teljesen idegen magyaroknak is képesek odaköpni az utcán. A nyelvtörvény az 1995-ös bevezetésekor volt a legszigorúbb, majd Mečiar bukása után enyhítettek rajta, 2009-ben Ficoék újra szigorítottak, és újra beletették a bírságokat, aztán a Radičová-kormány idején, 2011-ben jelentősen enyhítettek rajta, és csak közigazgatási szervek kaphattak 50 és 2500 euró közti bírságot, ha figyelmeztetés után is elmulasztották kiírni szlovákul az emberek biztonságát vagy vagyonát fenyegető veszélyt. A lakosság viszont nem feltétlenül bírja követni, hogy éppen hol tart az enyhítések és szigorítások láncolata, így biztos ami biztos, általában a törvény valaha hallott legszigorúbb változatát tartják be a vállalkozók is. Ebből születnek aztán időnként tragikomikus óriásplakátok. Amikor például győri Árkád öles betűkkel kiírt szlovák és alá sokkal kisebb méretben benyomorított magyar felirattal csalogatja a vásárlókat Csallóközben. Nagyon kevesen merik bevállalni a tisztán magyar nyelvű plakátokat még a csak magyaroknak szóló információ esetén is, és általánosan megfigyelhető az akkurátus igyekezet, hogy a szlovák felirat legyen feljebb, és legalább akkora, de inkább nagyobb betűkkel, mint a magyar. Működik tehát az öncenzúra, mert a legtöbben nem tudják, hogy mit szabad éppen, és úgy vannak vele, hogy inkább ez, mint valami óriási bírság. A sok ezer eurós bírságokkal fenyegetés a jelenkori, finomabb módja a magyarok megfélemlítésének, amit régebben jóval durvább eszközökkel művel Csehszlovákia. A Balkán távolsága itt azért tetten érhető, hiszen Csehszlovákiában nem történtek olyan léptékű népirtások a magyarok körében a világháborúk végjátékaiban, mint Jugoszláviában és Romániában. Az is tévhit azonban, hogy egyáltalán nem volt ilyesmi, hiszen Felvidék 1919-es cseh megszállásakor is számos gyilkosság történt, 1945-ben aztán magyarok ezreit lőtték gödörbe ezek a példás demokraták, akik éppen visszakapták az államuk önállóságát. A fővárosukat, Pozsonyt is tömeggyilkosság útján változtatták színtiszta szlovák várossá. Belső utasítás az egyik pozsonyi postán 2015-ben, hogy a magyar dolgozók „tartsák tiszteletben a többieket”, és egymás közt is szlovákul beszéljenek. A munkahelytől, állampolgárságtól, szociális juttatásoktól megfosztás, vagonokra feltuszkolás, rabszolgamunkára deportálás, kirablás, kitelepítés ingóságokkal vagy csupán egy-két bőröndnyi személyes holmival, a magyar nyelvhasználat betiltása, az anyanyelvi oktatás szorongatása, bírságokkal nyomasztás, rendőrségi akciók, megfigyelés – ez mind-mind a magyarok rászoktatása arra, hogy csorbulnak az alapvető emberi jogaik, és jobb, ha nem ugrálnak, mert akkor még rosszabbul járnak. A felvidéki magyarok nemcsak a durva üldöztetések traumáit hordozzák magukban 1919 óta, hanem generációsan átörökített félelem van bennük. Minden magyar nemzedékkel újra és újra érezteti az államhatalom, hogy hol a helye, Szlovákia egyértelműen rendőrállam Magyarországhoz képest. A felvidéki magyar nem mer visszaszólni a hivatalnak vagy a rendőrnek, jellemzőbb, hogy lehajtott fejjel elfogadja a hivatalosságok által teremtett helyzetet. Ennek oka a társadalmuk többszöri lefejezése. 1919-ben és 1945-ben is magyar tömegeket üldöztek át egyoldalúan az új határon csehszlovák fegyveres alakulatok, majd 1947-ben a lakosságcserével szabadultak meg csaknem 80 ezer magyartól. Ezek az ilyen-olyan jogcímen végrehajtott kitelepítések mindig a közösség szellemi és anyagi értelemben megtartó erejét célozták: értelmiséget, tanítókat, egyházi embereket, birtokosokat, vállalkozókat. Ezzel az ördögi kettőséggel él vissza menetrendszerűen Szlovákia, és ebbe a sorba illeszkedik, hogy most, tizenpár év után megint babrálnak egyet a nyelvtörvénnyel. Azzal a törvénnyel, amilyen a normálisabb országokban nem is létezik, mert nem fenyegetőzéssel csillapítják a frusztrációikat. A törvénymódosítás parlamenti vitája még hátra van, és a tervezet sem végleges a hírek szerint, ám az máris körvonalazódik, hogy a szlovák nemzetállam még mindig a durcás kamaszkorát éli.