Szúrós hitványságból féltve őrzött, élő örökség

Oly sokat meséltem már szépemlékű apai nagyanyámról, hogy úgy tűnhet, csak az ő csillaga ragyog felettem női őseim közül, pedig az én sorsomat sok erős nő és férfi keretezi mákszemnyi korom óta. Édesanyám részéről egy másik különleges és példátlanul erős asszonynak köszönhetem életem erős fonalát, többek között azt a biztos hitet is, hogy csak az élő örökség képes egységben tartani egy család különböző generációit. Az élőt szó szerint értem, nem szimbolikusan. Ilyen élő örökséget őrzök én is: tőle kaptam, és nagyon vigyázok rá, hogy engem is túléljen.  Nyolcévesen lett árva – öt gyermek közül a középsőként – olyan időkben, amikor a kis hegyi faluban igen kemény volt az élet ahhoz, hogy öt árva gyermek anya nélkül nőjön fel. Dédnagyapám újranősült, s hamarosan – éppen a front vonulásakor – megszületett a legkisebb testvérük. Mintha az árvaság és a háború nem lett volna elég, a természet sem bánt kegyesen az itt élőkkel, s a legkisebbeknek is meg kellett dolgozniuk minden falatért. A téli patak jeges vize, a havasok nyári perzselő napja és a fegyelmezett munka edzette a zsenge kislányt erős és erélyes asszonnyá, aki túlélte első gyermeke elvesztését, saját kezükkel építettek házat a nagyapámmal, vele együtt verte a vasat a kovácsműhelyben, és felnevelt két csillagszemű gyermeket – minden zokszó nélkül.