Tényleg minden okuk megvan az európai népeknek, hogy ne bízzanak a vezetőikben

Sem az első, sem a második világháború előtt nem igazán tűnt úgy, hogy Európa országainak csak katonai eszközökkel lerendezhető problémái lennének egymással. A létében egyetlen nagyobb nemzet sem volt fenyegetve, csak a nagy egészhez képest lényegtelen mellékkérdések álltak eldöntetlenül. Ezeket sikerült aztán annyira felnagyítani, hogy Európa a két háborúval gyakorlatilag leradírozta magát a világhatalmi színpadról.Európa úgy lett egyre rosszabb hely az elmúlt bő száz évben, a világháborús éveket és az azt követő újjáépítési időszakokat leszámítva, hogy az idő majd nyolcvan százalékában továbbra is a világ egyik legjobb helye maradt és még most is az. Még Közép-Európára is igaz ez, mert csehnek, magyarnak, szlováknak még mindig jobb volt lenni, mint egy belga vagy francia gyarmaton, Kínában, Indiában átlagembernek születni. Ez még Nicolae Ceaușescu Romániájára is igaz, sőt még Enver Hodzsa Albániájára is, csak ők sokkal közelebb tolták Afrikához a népük életét, mint ez nálunk lehetséges volt. 1956-ban a magyar nép sikeresen el is magyarázta kommunista urainak, hogy mennyi barbárság elszenvedése után kész a nép legbátrabb része akár a halált is vállalni a szabadsága érdekében. Európában jelenleg a relatív jólét- és biztonságérzetünk nem romlik olyan mértékben, mint az indokolt volna. Érdekes dolog ez a lakossági érzet, trendekre reagál, de szinte sohasem a valóságra, hanem arra, hogy korábban mennyi ideig éreztük magunkat jól vagy rosszul, illetve jobban vagy rosszabbul. Nehéz egy magyarnak szembenézni azzal, hogy Horthy Magyarországa a válságkezelés és a háború között egy viszonylag élhető hely volt, ahogy azzal is, hogy Kádár Magyarországánál is mennyi sokkal rémesebb hely volt akkoriban a Földön. Az embereknek a rosszra, a romlásra még csak van valami értelmezhető, konstans definíciójuk, de a jóra nincs. Az, hogy van szappan, vagyis manapság 300-féle tusfürdő, az természetes. Mondjuk 1986-ban itt nálunk volt szappan, viszonylag sokféle, de igazán jó illatút a piacon lehetett venni, nyugati csempészárut természetesen. Az emberek nem szeretik azt hallani, hogy most éppen jól megy és jó esély van rá, hogy lesznek döccenők. Arról aztán meg végképp nem szeretnek hallani, hogy nagy döccenők is lehetnek, nem gödrök és kátyúk, hanem bombatölcsérek, esetleg szakadékok. A lassú romlás okait meg végképp hétköznapi politikai döntésekben keresik és nem a nagyképben. A megszokás nagy úr, Nyugat-Európában nem volt háború majdnem nyolcvan éve, sőt igazán nagy gazdasági válság sem. Ferenc József vagy Viktória királynő népszerűsége legalább annyira gyökeredzett hatalma emberöltőkben mérhető időtlenségében, és az abból következő stabilitásban, mint az osztrák vagy a brit elit birodalomműködtetési teljesítményében. A nyugati ember “stabilitásfetisiszta”, aki nem hajlandó tudomásul venni a rá zúduló hatalmas változások sorát. A baj persze az, hogy a nyugati elitek az eredeti (őslakos) népeikhez hasonlóan képtelenek felfogni, hogy a peremfeltételek drasztikusan megváltoztak, és véglegesen és végletesen, esetleg évszázadokra előre beszűkültek. A két világháború okai között jelentős szerepet játszott az európai viszonyok megváltozása, a német birodalmi törekvések alulértékelése, de az is, hogy már az akkori technológiai fejlődés is milyen mértékben alakítja át az emberi létezést, az átlagember viszonyait és legfőképpen az elitek lehetőségeit arra, hogy mekkorát tudnak hibázni. Ma két-három, esetleg négy nagyságrenddel bonyolultabb világban élünk, mint száz éve. Rendszerszinten ez mondjuk olyan, mintha naponta egyenként, részletes parancsokkal, 1000-10000 ember teljesen különböző jellegű és típusú munkáját kellene irányítanunk, miközben genetikailag egy maximum pár száz fős törzs alkalmi együttműködéseire vagyunk kondicionálva. Úgy, hogy az egyes emberek nagyon jelentős számú rendszerszintű és alkalmi együttműködésre szorulnak. Emberi léptékben a kultúra és a szokások, illetve a törvények ezek egy részét megoldják, ha az egyéb külső feltételek változatlanok. De jelenleg elképesztő számú külső feltétel, hatás nagyságrendi változását vagyunk kénytelen elviselni és menedzselni, illetve a technológiai változások teljesen új típusú hatóerők játékaivá is tesznek bennünket. Fel kell magunknak tenni a kérdést, Európa melyik háborújától lett jobb Európa népeinek? Melyik kezeletlen nyilvánvaló válság oldódott meg magától? Az egykori német hegemónia törekvések? A kommunizmus, mint ideológiai kihívás? A politikai vezetésre törő, időlegesen népszerű agresszív pszichopaták hatalomra kerülése? Az új technológiák kulturális dezintegrációt okozó hatásai? A környezetszennyezés? A demográfiai hanyatlás? Beszélnek-e a jelenlegi nyugat-európai elitek bármi fontosról úgy, hogy arra nem ideológiai szempontból akarnak megoldást találni, hanem első közelítésben racionális, vagyis erőforrás és kulturális realitás szempontjából is hihető válaszokat kínálnak fel az embereknek? Mi itt Magyarországon egy jó helyen vagyunk, amely működik és még jelenlegi formájában fenntartható. Szó szerint a tágabb környezetünk omlik össze, még csak nem is a környező országok, a hagyományos magyar kapcsolatrendszer, hanem az a Nyugat, amely mindig és persze most is csak erőforrásként tekintett Közép-Európa népeire. Az elmúlt 120 év európai történelme azt mutatja, hogy legkevésbé a nyugati elitekben bízhatunk, mert azok a saját javukat is csak pár éves távlatban, választási ciklusokban értelmezve képesek értelmezni és ott is csak korlátozottan. A nyugati elitek totális alkalmatlansága, mint mindig, a válságjelek tagadásában és a konfrontációk eszkalálásában nyilvánul meg. Részérdekek rövid távú érvényesítése érdekében is képesek létfontosságú, hosszútávú érdekeket erodálni vagy akár feladni. A világ már nagyon nem olyan, mit a két korábbi nagy háború idején, simán lehet olyan nagy európai belháborút csinálni, ami nem fajul világháborúvá, de lehetővé teszi az összes olyan világpolitikai aktornak, főleg persze a gyakorlatilag szuverénné vált multinacionális nagyvállalatoknak, hogy pont úgy fosszák ki Európát, mint most Ukrajnát vagy ahogy bepróbálkoztak az oroszokkal is a kilencvenes években. Soha nem volt igazabb a mondás, mint most, hogy “emberemlékezet óta” nem volt olyan, hogy hirtelen sokkal, de sokkal rosszabb is lehet az élet, a világ, minden kilátásunk, mint amit nemzedékek óta megszoktunk. Ezek a nyugati elitek nem mentenek meg bennünket, hiszen a saját országaikat sem fogják. Ez eldőlt. A magyar választók eddig inkább a saját lokális elitjeikre hallgattak, mint a globalisták szirénénekére. De ha a nyugati emberek nem tanulnak sürgősen a saját eddig sorsukból, Európa olyan lesz, mit amilyennek a sötét középkort a buta liberálisok maguknak elképzelik. Vezető kép: Európába igyekvő illegális bevándorlók a Kanári-szigetekhez tartozó Lanzarote szigetén fekvő Costa Teguise kikötőjébe érkezésük után, 2024. szeptember 25-én. A 35 migráns kis csónakkal érte el a partot. MTI/EPA/EFE/Adriel Perdomo.