Tényleg rosszabbak lettek a hollywoodi előzetesek, vagy csak szeretünk panaszkodni?

Az utóbbi években visszatérő panasz, hogy az előzetesek egyre fantáziátlanabbak, gyakran inkább csak felmondják a cselekményt ahelyett, hogy kreatív eszközökkel próbálnák átadni a film hangulatát. Nem pusztán netes fórumokon és kommentekben merül fel ez a vád, de olyan lapok is Hollywood szemére olvasták ezt, mint a Guardian vagy a New York Times. Megalapozottnak tartja ezt a hiányérzetet? Azt hiszem, nem újkeletű ez a panasz, a trailerek története igazából ilyen rapszodikus események láncolata: óvatosan kísérleteznek az alkotók, és, ha valami népszerű lesz, akkor az trenddé szilárdul, utána pedig orrvérzésig használják, mígnem az ötlet már önmaga paródiájává válik, elveszti a menőségét, majd jön egy újabb trend. A New York Times fenti cikkében is etalonként emlegetik a Közösségi háló 2010-es előzetesét, ami bevezette például azt, hogy egy nagyon híres zenefeldolgozásra építik a teljes koncepciót. Nem azonnal lett belőle divat, sok évbe telt, mire kifutotta magát, de ma már tényleg rengeteg trailer ezen alapul. Vagy ott volt ugyanabban az évben az Eredet trailere, ami bevezette az úgynevezett bwaa-effektet, ami a nagyon lelassított zenének/hangnak egy hangutánzó neve és vagy a feliratok alá (rendező, színészek) vagy később valami csúcspont elé tették rendszeresen, hogy kiemeljék azt a részt. Hat–nyolc évig minden előzetes kötelező eleme volt, a végén már szerintem mindenki idegbajt kapott, amikor meghallotta, én legalábbis biztos.