TGM – Hegel – Marx

Köztudott, hogy az éppen harminc éves Hegel 1800-ban a kanti erkölcsfilozófiát a zsidó (ószövetségi) törvényfelfogással azonosítja, saját ekkori szubverzív politikafilozófiáját az őskereszténnyel. A törvényt állítja szembe a moralitással, amelynek „elve” a szeretet; a büntetés félelmetességét (mint kényszert) a végzet kibékítésével (mint föloldozást); az idegen, külső uralmat a belső, szabad akarattal. A következő hetekben több fogalmazványban tovább árnyalja értelmezését (mind töredékben marad), mindvégig azt igyekszik megvilágítani, hogyan fogan meg civilizációnkban legelőször a dezantropomorf isten-, avagy szellem képzete; hogyan lép be első ízben a véges emberi tudatba az abszolútum; hogyan történik meg a „faragott bálványok” (a mimetikus elv) és a kényszerítő törvény (erőszakos normalizáció, rutinizáció) alól a legelső teológiai-politikai, azaz (nála) morális felszabadulás, amely uralommentes, mégsem anarchikus szeretetközösséget hív életre. (Vagy talán mindezek az itt felsoroltak – istenképzet megfoganása; abszolútum elgondolása; morális felszabadulás; szeretetközösség – egyetlen aktus különféle mozzanatai.) Törvény (jog) és moralitás (etika) – Ó-/Újszövetség; ész/szív; Kant/Hegel – törése végighúzódik civilizációnk történetén. A törvény elidegeníti (elválasztja) és rögzíti a közösség lényegét, míg „a moralitás illeszkedés, egyesülés az élet törvényével”, ami szabadságában megtartja a közösség változó lényegét, ezáltal feloldja az elidegenedést. Vagy csak az a nép tud részesülni az abszolútumban, amely szabad, vagy az abszolútumban részesülés maga a szabadság.