Tisztelni a fát

December 28-án Szilágyin különleges hangulatú eseményt sikerült megrendeznünk, mely a Gyökér, törzs, lomb címet viselte, s amelyen, ehhez a mottóhoz hűen, főként a nyugat-bácskai múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk L. Móger Tímeával és Wilhelm Józseffel. Később persze elkanyarodtak a gondolatok közelebbi-távolabbi területekre is, épp úgy, ahogyan a fa gyökérzete kanyarog a felszín alatt láthatatlanul, vagy ahogyan a lombja terebélyesedik az ég felé. A rendezvényt Ódri Rudolf citerajátéka tette zeneileg kerekké, a beszélgetés után pedig megnyílt a Varga Adrián fafaragásaiból összeállított kiállítás, így a képzőművészet révén teljes lett az est.     Adriánt természetközeli és rendszeres természetjáró ember lévén régóta foglalkoztatja a fa, úgy is, mint az ácsmesterség kiváló ismerőjét a munkaanyaga, de úgy is, mint alkotót a műalkotás magától értetődő kibontakozási lehetősége. Mindeddig egyetlen művel állt közönség elé, Kupuszinán 2020-ban leplezték le munkáját, a település templomának kertjében azóta is megtekinthető, nagy méretű Turul-szobrot.     Ahogyan a több mint másfél méteres madár esetében, úgy a Szilágyin kiállított, jóval kisebb méretű alkotásokon is megfigyelhetőek Adrián művészi hozzáállásának fő vonásai.     Mindenekelőtt az alázat, ami ebben az esetben nem mást jelent, mint hogy az alkotó és az alkotás anyaga két egyenlő fél: a fafaragó csak azt teheti meg, amit a nemes anyag megenged, és fordítva, a fa tulajdonságai, görbületei, göcsörtjei, erezete jótékonyan szolgálják az alkotó szándékát – egyik akarata sem nőhet a másik fölé, hiszen így vagy megcsonkított alkotás születne, vagy, az ellentétes esetben, meg sem születne a mű. A fa tisztelete és szeretete ebben az esetben nem megkerülhető, és Adrián nem is akarja megkerülni alkotásai, motívumokkal, szimbólumokkal teli szobrai és domborművei készítése közben.     Alkotásának lényege, hogy megérezze, mit szeretne a fa mondani, mesélni, s ő voltaképp csak befejezi a teremtést, amit a legnagyobb alkotó, a természet kezdett el.     Ez a hozzáállás nála tudatos vállalás, hiszen többször is említette négy- vagy többszemközti beszélgetések alkalmával, miszerint ő csak megmutatja, ami már benne van a fában, illetve hogy ő csak eszköz erre, pont, mint amilyen eszköz a véső a saját kezében. Nos, szerénység ide vagy oda, a munkát (a legaprólékosabb véséstől kezdve, az esetleg szükséges vagy dekoratív égetésen át az utólagos fakezelésig) el kell végezni, a művet be kell fejezni. Magától nem születik meg.     Varga Adrián alkotásait két csoportra tudnám osztani. Egyfelől vannak a puszta esztétikum erejével gyönyörködtetők, amelyek esetében a legerőteljesebb a fent részletezett szellemiség. Ezek esetében valóban megfigyelhető, hogy a fa önértékén műalkotás, a művész legfeljebb kiemeli, láthatóbbá teszi ezt. Aztán vannak azok a tárgyak, amelyek az iparművészet felé tett lépés jegyében egyszerre műalkotások és praktikus használati tárgyak, jellemzően például apró mécsestartók, amelyek így a láng, a tűz jelképe révén izgalmas jelentéstöbbletet hordoznak magukban. Sajátos néhány mű Adriánra jellemző humora is, például a kulcstartó, hiszen jó, ha szem előtt vannak, vagy az abszurdot végletekig vivő, banánnak induló kacsa, amely a sors és a fa anyagának (esetleg egy kicsit az alkotó hóbortjának) különös fintoraként született meg.     Akár egyik, akár másik csoportba tartoznak Adrián alkotásai, érzékelhető rajtuk az az alázat és szeretet, amivel választott anyagához, a fához fordul, s amely alázat és szeretet ezáltal belénk is átköltözik – hogy így tegyük teljessé a teremtést, a művet, amit a természet kezdett el. Nyitókép: Varga Adrián december 28-án Szilágyin kiállított alkotásai.