Tompa Imre: Budapest Köztársaság

Van egy kedvenc idézetem: „Pest még mindig távol van az országtól, a földtől, a vidéktől. Fonálon magasan lebegő léggömb, még csak nem is egyenest fölöttünk lebeg, hanem oldalvást, amerre a szél fújja, keletre vagy nyugatra, épp’ csak hozzánk van kötve, azáltal, hogy ebből a földből él. S ha elvágnák?” Kérdi mindezt Illyés Gyula 1946. február 7-i naplóbejegyzésében. Anyádat, gondolom ilyenkor. Klasszul benne van ebben a pár mondatban az a meg nem értés, amivel a rendes magyar emberek nézik Pestet. Direkt vagy másfél évtizedet laktam, ős-pesti létemre jobbnál jobb magyar falvakban, meseszép tájakon a Pannonhalmi-dombságtól a Balaton-felvidékig merő kíváncsiságból, annyira vonzott a magyar falu. Ám végül visszatértem Lipóciába, körülnéztem, és belém hasított, hogy itt vagyok itthon, mert ahol az ember a boldog gyerekkorát tölti, az egy életre meghatározza, hol érzi otthon magát. Midőn Pestre költöztünk anno, még láttam verklist és jegest, és egy kormos bácsi hozta fel a szenet szenes-puttonyban a cserépkályhánkba, ami egy végtelen belmagasságú polgári lakást melegített a csarnok közelében – épp avatták az Erzsébet hidat. Biztonságos, kopottas, polgári és otthonos világ volt, Európa, mindig kicsit testidegen az ország egészéhez viszonyítva. Tkp. egy sziget volt, az ország legnagyobb Európa-közelséggel rendelkező szigete. De itt minden minőség szigetszerű, ez a Gulyás-szigetcsoport. És ma is az Budapest, szigetszerűség, egy külön kis másik ország, városállam itt a félperiférián, ezért a legjobb hely és ezért rühelli az aktuális pártállam úgy, mint a kukorica-gölődint.