Ugartörők és avantgárd

1. rész     A vajdasági magyar irodalomnak írói mindig is voltak, olvasói soha – szögezte le e témának egyetemi előadójaként Juhász Erzsébet (1947–1998), aki regényben (Műkedvelők, 1985) örökítette meg (a vajdasági) „irodalmi nagyapánk”, Szenteleky Kornél alakját.     A kritikával, saját kritikai apparátussal nem rendelkező irodalom könnyen elveszíti irányát, értékrendszere összegubancolódik, és a dilettáns vagy az epigon művek melegágyává válhat. Valami hasonlót eredményező folyamat játszódott le az új országba szakadt, a magyar kultúra köldökzsinórjáról leválasztott vajdasági irodalom indulása során, amikor a bíráló és értékelő kritika hiányát az udvarló vagy udvarias ismertetés, a csak jó véleményt hangoztató méltatás igyekezett pótolni. A költő, regény- és tanulmányíró Szenteleky (Sztankovics) Kornél, miután vállalta a kisebbségi koncepciót, a Vajdasági Írás, majd a Kalangya szerkesztőjeként, és emellett kiterjedt levelezése útján töltötte be a minőség irányában kényszerűen engedékeny szerepét. Az irodalmi értékre a Kalangyában helyére kerülő Szirmai Károly (1890–1972) esztétizmusa irányította a figyelmet.     Időközben azonban még történt egy s más.     A Vajdaságban talált közízlés értékrendszerét először az elbukott Pécs-Baranyai Szerb–Magyar Tanácsköztársaság emigránsai kérdőjelezték meg, hiszen ők az izmusokon nevelkedtek, és a tevékeny, harcos aktivizmus mezejéről ítéltek el mindent, ami szerintük maradi és retrográd. Az emigránsok, írók és újságírók egyaránt még 1921-ben bekapcsolódtak az önazonosságát kereső vajdasági magyar irodalom alakításába. Az avantgárd mozgalom szekértolói Kassák Lajos köréhez tartoztak. A szabadkai születésű, futurista, a dadaista primitivizmus vonzáskörében alkotó, expresszionista-metafizikus György Mátyás (1887–1944) például Kassák lapjainak megbecsült munkatársa volt. Az avantgárd mozgalmárok 1922-ben Nagybecskereken megindították a kilenc számot megélt első hetilapjukat, a Fáklyát, és Csuka Zoltán is elindította Újvidéken az új életet és új művészetet hirdető Út című folyóiratát. Ez a lap Kassák Ma című folyóiratával egyetemben olyan szellemi forradalmat vitt végbe a művészetben, hogy Fenyvesi Ottó szerint az Új Symposion1 nem csak a szellemiségük, hanem konstruktivista tipográfiájuk előtt is tisztelgett Barát Ferenc grafikusművész munkája révén.      Az avantgárdot Vajdaságba Csuka Zoltán (1901–1984), a hithű expresszionista, a szimbólumokat aktivista expresszionizmusba rakétázó Fekete Lajos (1900–1973), a szürrealizmussal kísérletező Tamás István (1904–1974), az agitatív húrokat pengető Somogyi Pál (1894–1980), a forradalmi hevületű Láng Árpád – Löbl Árpád, Žarko Plamenac (1898–1983) és társaik hozták el és igyekeztek az izmusokat sorra járva autentikus vajdasági magyar irodalmat formálni, de törekvésük közönybe és értetlenségbe bukott, miközben megalapozta az irodalmi avantgárd történelmi folytonosságát a Vajdaságban. Az Út sorsa bukás lett; vezető munkatársai a Szervezett Munkás című hetilaphoz pártolva, a forradalmiság más felhangú húrjait kezdték pengetni, és elindultak a szocialista realizmus ugyancsak zsákutcába torkolló útján.     Az emigránsok, az irodalmi ugartörők, noha legtöbbjük csak rövid ideig tartózkodott a Vajdaságban, meghatározó jellegű hatást tettek kortársaikra és a későbbiekre. Leginkább Csuka, Fekete, Somogyi, Tamás, Haraszti Sándor, Mikes Flóris szépírók, majd a később színre lépő kritikus, Kázmér Ernő művei voltak inspirálók. Az avantgárd hívószó volt a változtatás elvont szándéka, a teremtés igénye és az önmegvalósítás diskurzusában. Miként Vajda Gábor fogalmazott eszme- és irodalomtörténeti könyvében: „Az avantgárd azért is kínálkozott kulcsfogalomként, mert a változtatás elszántságát, akaratát is tartalmazta. Nyitottságot szuggerált és (ön)teremtésre ösztönzött.”     Csuka Zoltán irodalomszervező munkájának fontos állomása a határon túl is érdeklődést keltő versantológiája, az 1928-ban megjelent Kéve, amely 14 költő verseit fogta egybe. A szerzők névsorából több a jótékony feledés homályába merült. A kötet fókuszában Szenteleky versei álltak, körötte Csuka, Fekete, Tamás, Mikes, Somogyi, Haraszti és Debreceni József költeményeivel. Utóbbi szerző ugyanebben az évben Szentelekyvel együtt Bazsalikom címmel a modern szerb költészetből szerkesztett fordításantológiát.     Szenteleky (Csuka támogatásával) a Vajdasági Írás egy évi megjelenése után A Mi Irodalmunkat szerkesztette, majd 1932 tavaszán a Kalangya indul el a vezérlete alatt, a vajdasági táj színeit és az itteni élet szépirodalmi visszatükrözését tűzve a lap lobogójára, megint csak lazán hagyva a mércét a műkedvelő szintű tollforgatók javára, hiszen az írástudatlansággal küszködő, az anyanyelvi kultúrától elszakított lakosság közül nem bukkantak számolatlanul elő a zsenik, az istenadta tehetségek.     Szenteleky első körbepillantásakor csak a hiányokkal szembesült: nincs semmi ezen a „lapályon”, panaszolta; nincsenek történelmi emlékek, történelmileg jelentős személyek, se események, vagyis a vajdasági magyar költő a hagyományok híján csak a jelenben találhat témát és célt a versíráshoz. S midőn Havas Emil úgy tartotta, hogy a „jugoszláviai magyarság a volt Nagy Magyar Alföld népének történetileg, néprajzilag és kulturálisan is összefüggő, integrális része”, Szenteleky azt igyekezett bizonyítani, hogy a délszláv környezetben való lét meghatározója az itteni magyarságnak, ezért még a bácskai és a bánáti, a baranyai és a szerémségi magyarok is különböznek egymástól jellegzetességeikben. Vagyis az etnikum azonos, de a közösségi jellegzetességek eltérőek. Szenteleky szerkesztőutóda, Szirmai Károly, a kiváló, és maga elé magas mércét állító novellista azonban a mennyiséggel szemben a minőségre esküdött, és szembeszállt a dilettantizmus vadhajtásaival.