Ungváry Zsolt: Magyarnak lenni küldetés

Japánról szól, a japánok önszeretetéről, arról, mennyire fontos és örömteli számukra, hogy japánnak születtek. „Ez a gondolat szöget üt a fejembe.”, írja a szerző. „Vajon hányan felelnék itthon, hogy az, hogy magyarnak születtek, az egyik legjobb dolog az életükben?” Szerintem meglepően sokan. Én mindenképpen így érzem. Nem tudnám konkrét pillanathoz vagy élményhez kötni, de kisgyerekkorom óta a tudatom, az identitásom meghatározó eleme. Nem véletlenül vagyunk emberek, férfiak vagy nők és magyarok. Ez sorsszerűség is, ami nem levethető, nem felcserélhető. Egész kultúránk arra épül, hogy erre a kontinuitásra emlékeztessen minket. Az ehhez kapcsolódó küldetéstudat pedig végigkíséri történelmünket. Hol a kereszténység védőbástyája, hol a kommunizmus megbuktatói, hol a hagyományos világ megmentői vagyunk – tudjuk, hogy feladatunk van. Még ha ezt ellenerők el is akarják vitatni. A kitartóan és aktívan ellenünk dolgozó belső és külső ellenség is erre utal: valakik meg akarják akadályozni, hogy küldetésünket elvégezzük. Ez persze csak még elszántabbá tesz. Mindig vonzódtam azokhoz, akiket méltánytalanul bántottak, s amit – az egyébként jórészt szlovák felmenőkkel bíró – Petőfi úgy fogalmazott meg: „Ha nem születtem volna is magyarnak, / E néphez állanék ezennel én, / Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb / Minden népek közt a föld kerekén.” E sorok talán még inkább értelmet nyertek Trianon felfoghatatlan igazságtalansága és brutalitása után. „Mi tesz magyarrá?”, teszi fel a kérdést az Index újságírója. „Ülök a szobában, körbenézek, és azt látom, hogy a bútor svéd, a könyvespolcon az irodalom zöme angolszász, ruháim javát Kínában gyártották, a burger pedig, amit ebédeltem, valamint a keksz, amit rágcsálok, belga cég terméke. (…) magyar az a tápoldat, amit a növényeim kapnak, aztán a mérőszalag, majd a polc szélén feltűnnek a Jókai-kötetek, és egy Vágtázó Halottkémek életrajzi könyv.” Utána még a nyelvre, állampolgárságra tesz utalást, de nagyjából ennyi. Nagyon materiális (a nyelv kivétel, erre még visszatérek), nagyon gazdasági és hivatalos megközelítés. A lélek hiányzik belőle, s így mindjárt meg is van a párhuzam a karácsonnyal. Mert magyarnak lenni egy kicsit olyan, mint kereszténynek lenni. Transzcendens. Az élet értelmének kikutatása. A világ céljának megértése. (Itt fog majd segíteni a nyelv). Egyetemistaként egy előadáson a professzor azt mondta, hogy a Millenniumkor (1896-ban) legalább annyi zsidó származású ember élt az országban, mint „szittya”. Vagyis választhattuk volna örökségként, múltként azt is. Ennek alátámasztására demonstratíven megkérdezte valamelyik hallgatótól, mi a vezetékneve, illetve hogy hívták a dédszüleit (jellemzően – leendő történelemtanár – nem tudta mind a nyolcat), s ebből a tanár levezette, hogy bármelyikük nevét viselhetné, a jelenlegi állapot pusztán egynyolcadnyi kötődést jelent. Ez azonban téves. Hiszen nem az adott pillanatban választunk magunknak múltat vagy nevet; mindez tradíciók, hosszas folyamatok eredménye. Ha ezer esztendeig a „szittya” hagyományokat követtük és éltük meg, tudatunkba és érzelmeinkbe azt építettük be, ezt épp úgy nem fogjuk eldobni, mint azt a szokást, hogy a gyermek az apja vezetéknevét viseli. És mégis, a magyarságban az az egyik legszebb, hogy – megfelelő feltételek és környezet esetén – felvállalhatjuk, választhatjuk is. Sokan meg is tették. Létezik nálunk egy sajátos réteg, akik saját személyiségük bizonytalanságát, kötődésre képtelen öngyűlöletét kivetítve, a közbeszéd részévé – s néha már-már domináns elemévé – tette a „minden rossz, ami magyar; ami nem magyar, az eleve jobb” sulykolását. Ugyanakkor – többnyire pont ezek az alakok – azon sajnálkoznak, hogy bezzeg mások össze tudnak fogni és büszkék a dolgaikra, a magyarok viszont (hiszen itt minden vacak) még erre sem képesek. Itt csak a gyűlölet, a szegénység, a nyomor van, ahonnan el kell menekülni. Ha azonban elengedjük az örökös gazdasági és pénzügyi mutatókat, fogyasztás és makroadatok elemzését, rájövünk, hogy az életminőségünkben mennyi csoda van, különösen az irigyelt nyugattal összevetve. Máig nem értem – különösen így a tél közepén, amikor odakint a kopár természet, a metsző hideg, a ködbe bújó nap és a korai sötétedés deprimálja az embert –, vajon hogyan lehetnek a skandinávok a „legboldogabbak” a maguk éghajlatával? Miközben származásunk, nyelvünk, kultúránk elég markánsan elkülönít bennünket az európai népektől, tökéletesen tudjuk integrálni például a konyhájukat. Úgy esszük a spagettit (igen, „h” nélkül és s-sel ejtve, mert ez már magyar szó), pizzát, fondüt („ü”-vel), hamburgert kellően asszimilálva, mintha ősi hazai ételek lennének. Úgy épülnek be idegen kifejezések a nyelvünkbe (perszóna, kindertojás, látte), hogy az eredeti jelentést bővítve új tartalmakkal látjuk el. Benne élünk az európai, a keresztény kultúrkörben, a miénk is Verdi, Mozart, Leonardo, Csehov, Bergman, Kant és a többiek, de közben ott van a mi végtelenül gazdag és igazából mások által megérthetetlen költészetünk, népdalaink, világképünk. Egyik barátom édesapja sokat utazott, de soha nem hagyta el a Kárpát-medencét. Az Isten- és emberalkotta szépségeket, a természet és a művészetek megannyi gyöngyszemét felkereste itt, de ezen túl nem járt; az már nem érdekelte. Csak a magyar föld, a Szent Korona országa, még ha közben olykor aktuális államhatárokat át is kellett lépnie. Ez nem irredentizmus, hanem tény. Magyarország nem csak a jelenlegi magyarokat és a jelenlegi országot foglalja magában, hanem mindazt, amit Szent István a Szűzanyának felajánlott. Regnum Marianum – térben a Kárpát-medence, időben a végtelenség. János evangélista azt írja, minden az Ige által lett, és az Ige testté lett. Az „ige”, ami egyszerre jelenti nyelvünkön a cselekvést és magát a tartalmat. Ez a testté lett „ige” Jézus Krisztus, vagyis az „igazság”, amit Pilátus nem ért, hogy micsoda, mert nem magyarul mondják neki, és nem látja, hogy a két szó gyöke azonos. „Aki az igazságból (vagyis az igéből, ami testté lett, tehát belőlem!) való, hallgat a szavamra”, mondja Jézus. „Legyen világ!”, szól az Úr a teremtéskor. (Tehát legyen fény – szellem, világosság – és anyag: kozmosz.) Mert amikor „szer”-t tartunk, egyszerre tudjuk megköszönni a teremtőnek az anyagot (szerves, szervezet) és a lelket (szeretet). Hát ezért jó magyarnak lenni….