Urbán Péter: Szabadság és felelősség

„Akkor mindenkinek volt munkája, nem úgy, mint most” – de sokat hallottam ezt a mondatot gyerekkoromban. Nem telt el úgy disznótor, hogy a felnőttek a hurkatöltés és zsírsütés közben ne emlegették volna fel a „régi szép időket”. Már kisiskolásként sem értettem, mi volt annyira jó azon, hogy a határon órákat kellett várakozni, hogy a boltokban nem lehetett alapélelmiszereket kapni, vagy hogy hazudnunk kellett, ha azt kérdezték, mennyi malacot nevelünk. „Nekünk csak egy van” – vágtuk ki hiba nélkül a betanított szöveget, pedig mindenki tudta a kis gömöri faluban, hogy az összes háznál legalább három disznó visít hátul az ólban. (Aki eljött összeírni, az is.)  Egyetemista koromban – az ezredforduló körül – már meg is mertem kérdezni a felnőttektől: miért gondolják, hogy a kommunizmusban jobb volt, hiszen egyértelműen most élünk magasabb színvonalon. Nem Lada áll a garázsban, hanem Volkswagen (van, akinél kettő), a zsebünkben Nokia, esetleg Motorola lapul (ma már iPhone vagy Samsung), bevásárolni nem a tarjáni piacra járunk, hanem az AliExpressen rendelünk, kirándulni se busszal megyünk a rimaszombati városi strandra, hanem repülővel utazunk valamelyik csillivilli tengerpartra, de legalábbis autóval ruccanunk le Zadarba vagy Bibionébe. A demokráciáról már nem is beszélve. Soha nem kaptam kielégítő választ, csak kioktatást: mire megyünk a nagy szabadsággal, ha hiányzik a szociális biztonság. Nem így fogalmaztak persze a derék gömöriek, de én így raktam össze magamban, hogy a régi idők nosztalgiája a biztonságnak szól; az állam és a párt gondoskodik mindenről és mindenkiről, csak szót kell fogadni, meg elhinni, hogy jól élünk. Az iskola elvégzése után valahány fiatalnak van munkája, már a hónap végén jön az előleg, az időseknek garantált a tisztességes nyugdíj, meg amúgy is itt van nekünk a Tuzex.  Aztán jött 1989, leomlott a berlini fal, és a bársonyos forradalom meghozta Közép-Kelet-Európába is a demokráciát. Egyúttal el is vette az egzisztenciális biztonság (hamis) érzetét, és lerombolta a szociális jólét illúzióját. Kiderült, hogy meztelen a király: négy évtizednyi lemaradásban vagyunk a Nyugathoz képest. A rendszerváltás óta eltelt harmincöt év se volt elég, hogy ledolgozzuk a hátrányunkat. Materiális téren gyorsabban megy a felzárkózás: már nekünk is van eurónk, Tescónk meg Billánk, nyáron is vehetünk banánt meg narancsot, szabadon járhatunk templomba, és számunkra is kinyíltak a határok. Mentálisan sokkal nehezebb szakítanunk a megszokott gondolkodási és cselekvési mintáinkkal, ragaszkodunk a biztonságot jelentő aranykalitkánkhoz, noha már nincs is ott. Nyakunkba zúdult a nagy szabadság, de nem tanultunk meg felelősségteljesen bánni vele. Inkább vágyunk vissza a megszokottba.  Mikor még egyetemen oktattam, az egyik szemináriumomra úgy mentem be a nyolc leendő pedagógus közé, hogy csak leültem a helyemre, és nem szólaltam meg. „Úgy látom, senkinek nincs mondanivalója, akkor én megyek. Köszönöm a mai órát, találkozunk két hét múlva” – mondtam kb. hatvan perc néma csend után. Ekkor kitörtek belőlük a kérdések: miért hallgattam, mi volt a célom vele, és hogy bírtam ki? „Én hogy bírtam ki? Ti hogy bírtátok ki: bejön a tanár, egy órán keresztül nem szól semmit, s ti csak passzívan ültök? Mire vártatok? Ki tiltotta meg nektek, hogy megszólaljatok? Miért maradtatok tétlenek?” A hosszú hallgatás után egy nagyon intenzív beszélgetés következett a felelősségvállalásról, vélt és valós elvárásokról, láthatatlan korlátokról, a szabadságról. A szemeszter végén mindannyian szemléletformálónak nevezték ezt az alkalmat.  November 17-e környékén mai napig eszembe jut ez az eset, és emlékeztet rá, milyen ingatag lábakon áll még nálunk a demokrácia. Mennyire benne maradt a kollektív tudatunkban, hogy várunk valakire, aki megmondja, mit és hogyan kell tennünk, mi a jó, s mi a rossz, mit szabad, s mit nem szabad gondolnunk. Aki vállalja a felelősséget helyettünk. Mert így a komfortosabb. De 1989-ben nem a kényelemért csörgettük a kulcsainkat az utcákon. Hanem a szabadságunkért. Márpedig szabadság nincs felelősségvállalás nélkül.  Az interjú eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. november 12-i számában jelent meg.