Utazás – könyvekkel

„A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött a sikátorokkal.” Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének kezdő mondatai ezek. Mihály nászúton van Erzsivel, a tehetős exférjtől elcsábított feleséggel, s Róma felé közeledve, minden városban egyre inkább meggyőződik róla, hogy nem őt keresi. S hogy nem is Olaszországban van, hanem nászúton. Olaszországot „a felnőtt dolgok” közé tette, még nem készült fel rá, és titokban félt is tőle, „mint az erős napsütéstől, a virágok szagától és a nagyon szép nőktől”. Nem készült föl a felelősségre sem. Gyáva megoldást talál – bár véletlennek tűnik –, mikor leszállva egy kávéért, eltéveszti a vonatot. Erzsi egyedül utazik tovább Rómába, Mihály Perugia felé. Itt kezdődik igazi útja: kénytelen szembenézni múltjának démonaival. – Nem erről akartam írni, mégis itt kötöttem ki végül. Elmondom, hogyan. Aktuálissá vált könyveim közt lapozgatok – mind régebbi könyv. Nemcsak az lehet időszerű, amit még nem olvastam, de az is, amit újra kell olvasnom. Állítólag Schopenhauer mondta, hogy azok a könyvek, melyeket nem érdemes újraolvasni, arra sem voltak méltók, hogy először a kezünkbe vegyük őket. Umberto Eco Loana királynő titokzatos tüze című képes regényét említettem a minap egy előadáson, szöveg és kép viszonyáról beszélve, s hogy itt a gyermekkor képei – melyek valóságos képekként a fiktív szöveg részei lettek – miként segítik a személyes múlt visszaszerzését egy kóma utáni emlékezetvesztés miatt keletkező fehér foltokat megszüntetve. Az antikvárius mindent tud, amiről olvasott – a „szemantikai memóriájában tárolt kulturális információk” mennyisége lenyűgöző (a címet is egy iskolai ponyvától kölcsönzi) –, csak azt nem tudja, hogy ő kicsoda, és nem emlékszik semmire, ami része a személyes életének. Szerettem volna újraélni azt a folyamatot, ahogy a hős identitásának visszaállítása közben megváltozik a történelem. Azt a kérdést is fölveti ez, hogy milyen viszonyban van egymással az identitás és történelem; hogy a történetvesztéssel vajon elveszítjük-e azonosságunkat; hogy azonosságunk (énünk) feladásával érdektelenné válik-e a múltunk. Ahogy összekeverednek a valódi gyermekkor eseményei és a gyermekkori olvasmányok szereplői, ahogy a rekonstruált élettörténetbe belépnek a fantázia alakjai. A háború nem ugyanaz a háború, a szerelem nem ugyanaz a szerelem. Abszurdnak tűnik, mégsem meglepő, mert minden rekonstrukció valaminek a dekonstrukciója is.