Váci, az „érzelemtudó” költő

Nyolc évvel ezelőtt írtam tanulmányt Testvérmúzsák és testvérek múzsái címmel a két testvér, a költő Váci Mihály és a képzőművész Váci András világáról. A képzőművész illusztrációs munkásságát tárgyaltam, melyben meghatározó volt Ady, Kosztolányi és Babits mellett a Váci-versek értelmezése. Most a szülőváros, Nyíregyháza és intézményei (az egyetem, a múzeum, a könyvtár, a költő nevét viselő kulturális központ, a hagyományát ápoló társaság) Váci Mihály születésének (1924. december 25.) centenáriuma alkalmából az egész évet a „Váci 100” jegyében szervezte. Most nem a grafikák mentén, hanem önértékük miatt fordulok a versekhez. S az esszéíró dolga azért nehéz, mert Váci Mihályt (aki 55 évesen, 1970 áprilisában hunyt el Vietnamban, ahová egy kulturális delegáció tagjaként utazott; öccse 61 évesen, 1989 karácsonyán követte a minden élők útján) a kádári kultúrapolitika kiemelten kezelte. 1958-ban hat versével szerepelt a „fiatal és elkötelezett szocialista költőgenerációt” bemutató Tűz-tánc antológiában. Ugyan az 1956-os A ledöntött jegenye című allegorikus vagy a vallásos, panteista-metafizikus verseit (a Zsoltár vagy az Ave Maria mellett mintegy húsz ilyen szerepel a Bodza című 1959-es kötetben, s mély egzisztenciális kétségeket fogalmaz meg a Repeszdarabok töredék-ciklus) a rendszer elhallgatta, az 1961-es Mindenütt otthon című kötet szülőföld- és gyermekkor-szeretetét s a vele szemben megfogalmazódó létbizonytalanságot a „jó ez a hely” propagandájaként hirdette. S ne felejtsük azt sem, hogy a hatvanas évektől hosszú ideig mindenféle ünnepségnek kötelező része volt a Bodza utolsó költeménye, a Még nem elég! – Így is tönkre lehet tenni egy verset, ami messze nem a legjobb Váci-mű, ám az ideológiai futószalagon kitermelt kulturális kánon szocialista „himnuszt” formált belőle. Talán nekem is szavalnom kellett az iskolában, s persze nem érzékeltem, hogy kifejezetten a „szocialista internacionalizmust” tagadják például ezek a sorok: „Nem elég – a Világért! / Több kell: – a nemzetért!”; aztán az „Igazságról” is kimondja, hogy a nagybetűs helyett az egyes ember igazsága a fontosabb, mert ebben rejlik a szabadságuk is; s hogy a „csak nem látják még, / hogy nem elég” ugyanúgy értelmezhető egy rendszer jövőbeli változásaként, mint a jelen vakságaként.