Veres István: Kapitalizmus és lestyán

Nemrég egy barátomnál voltam látogatóban, ő pedig, mivel nem kedveli a stresszt, nem készült előre, hanem csak akkor kezdte el főzni a vacsorát, miután én már odaértem. Tehát megbizonyosodott róla, hogy ott vagyok, leküldött a kertbe, hogy keressem meg a lestyánt, és hozzak belőle a levesbe. Kuktafazekat vett elő, krumplit, szalonnát és néhányat az utolsó paradicsomok közül. Nem volt könnyű dolgom, az ő kertjüket ugyanis rengeteg növény lakja, kövekkel körberakott ágyásokba ültetnek, az ágyások közt az ösvényeken szabadon nőhet a fű (meg az ágyásokban is). Ez segít, hogy a nyári hőségben ne száradjon ki olyan gyorsan a föld. Elkezdtem keresni a lestyánt, és mivel a kert helyenként áthatolhatatlanul sűrű volt, el is bizonytalanodtam. Aztán beleszagoltam a levegőbe, és az őszi köd zamatával összekeveredett kertillatban ott volt. A ködös őszi levegő illata nyomokban lestyánt tartalmazott. Meglett, sárgult is már picit, a zöldebb levelekből téptem talán három kisebb ágat. Rózsaszín krumplileves készült, abban landolt a lestyán, illata pedig birtokba vette az egész konyhát. Melegszendvics lesz a leveshez, folytatta a házigazda. Méretes krumpliskenyér-szeleteket kent meg pirospaprikával kevert disznózsírral, juhsajtot szeletelt rá, néhány spenótlevelet, amelyet a lestyán mellől hoztam, rátette a másik kenyérszeletet, és a szendvicssütőbe helyezte. Az a trükk, hogy a szendvicset ilyenkor fejjel lefelé kell fordítani, hogy sülés közben a paprikás zsír a newtoni gravitációnak köszönhetően lefelé igyekezzen, bejárva a szendvics alsóbb emeleteit is – magyarázta. Egyúttal bemutatta a gépet, egy nyolcvanas évek formavilágát idéző hatalmas holland narancssárga szendvicssütőt.Míg a kenyerek sercegtek, a leves gőze pedig homályosra festette a konyhaajtó üvegét, mi a kapitalizmusról beszélgettünk. Hogy hol van az a pont, amikor elég. Amikor látjuk, hogy nem szeretnénk többet annál, mint amennyink van, mert hiszen elég ez is. Vagy elég lehet. Elég lehetne, ha úgy döntenénk: elég. De bennünk a reflex, hogy többet akarunk, mert a többel majd a jobb is jön állítólag. Persze nem mindig jön, és ha el is jött, amit úgy vártunk, azonnal tervezzük „a még, a még, a még tovább, még többet”-féle célokat, viselkedést. Így aztán sokszor nincs idő a legfontosabb dolgokra. Az utolsó paradicsomokra, a lestyános krumplilevesre meg egymásra. Amikor pedig úgy érezzük, nem bírjuk már, talán nem is akarjuk, meg nem is érdekel, megnézzük az interneten valami népszerűbb pszichológus előadását a kiégésről. Akinek ez segít, megnéz kettőt, hármat, négyet vagy ötöt is sorban, illetve beosztja hetekre, hónapokra. Takarékoskodik vele, mint drágább konyhai alapanyagokkal szoktunk. A jó dolgokból kevés is elég. Ilyen a lestyán is.Akinek meg nem ez segít, annak segít más. Utánanéz, miért használták egyes kultúrákban a lestyánt afrodiziákumként. Angol neve állítólag éppen a szerelem szóból ered: lavidzsnak ejtik (leírva lovage).A lestyán szinte bárhol bevethető: szószokban, pörköltekben, csorbákban, de még az eltett savanyúságokban is. Illatában ott van a zellerlevél és a petrezselyem zamata, meg még valami más is, amit nehéz leírni. A németek magginövénynek (Maggikraut) is hívják, mert a levesben nemhogy kiváltja a Maggi kockát, de jobb is annál, persze hogy. Körülbelül tíz éve egy háziasszony lestyánt akart adni nekem, én pedig nem kértem, mondván, nem használom, minek az. Pedig meg is etettek, és nem ettek rosszakat, észbe kaphattam volna. Tíz év múlva aztán ismét rám mosolygott a szerencse: egy piacon tömött szatyorral távoztam egy eladótól, és a néni hozzám vágott egy hatalmas csokor friss lestyánt, csak úgy ajándékba. Szerencsére ezt már megszárítottam, és azóta használom. Szerencsés ember, aki egy elrontott próbálkozás után már tíz év elteltével ismét esélyt kap a javításra.A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 29-i számában jelent meg.