Világfigyelészeti cirkák 2. – A lerakott tárgyak végtelen szomorúsága

Van egy fiókom, tele régi telefonokkal (van, ami még működik, hihetetlen lassan, de életre kel), töltőkkel (van, amihez van tölteni való készülék, van, amihez nincs, de mi lesz, ha egyszer valakinek pont ilyen kell?!), szemüvegekkel (hátha az öregkori távollátás erősödésével szűnik a rövidlátásom – mintegy kompenzálja egymást a kettő, és jó lesz még épp ez a dioptria – igaz, ragasztott a keret, de hogy szerettem!), kártyákkal (játék kártya, telefonkártya egyaránt), névjegyekkel (akkoriból, amikor még divat volt névjegyet kapni és megőrizni), pontgyűjtő kártyával (amikor még nem volt a telefonban minden, hanem valósággal szétfeszítette a pénztárcát – pénz helyett és híján), kábelekkel (olyan kamerához, amit már nem használunk, de mi van, ha egyszer mégis kelleni fog – maradjon!), gyógyszerekkel (amiket régen szedtünk, már nem kell, le is jártak, de mi van, ha mégis kelleni fog, és hétvége van?!), emlékbe eltett wellness-szálló-számlákkal (már arra sem emlékszünk, milyen volt a szálló, a medence, a víz, de biztos jó volt, ha megőriztük!), útlevelekkel (be szép és fiatal is volt még a fejünk!), fűzőkkel (ez az árnyalatú cipő már nincs meg, de annak idején vettünk húsz pár fűzőt, azóta is rakosgatjuk), kis fordítógéppel (van hozzá helyes ceruza, már be sem lehet kapcsolni, szükség sincs rá, de méregdrága volt, hogy dobnánk ki?), régi órákkal (nem járnak, nem is javíthatók, de a huszadik szülinapra kaptuk, amíg élünk, tesszük-vesszük), könyvjelzőkkel, belépőkkel fesztiválokra meghívottként, vendégként, belépők munkahelyekre (mi van, ha egyszer visszamegyek és elhozom a gemkapcsokat?! Na ugye), kulcsokkal, fel nem használt bérletképekkel, sőt bérletekkel, könyvtári belépőkkel, feltekert plakátokkal, amelyek hirdetik, hogy valahol felléptem sok évvel ezelőtt… és napestig, oldalaljig tudnám sorolni, de minek. Mindenkinek van egy ilyen fiókja, és mindenki kihúzza olykor.