Virágcsokrok a sírokon

A délvidéki magyarság magatartását, társadalmi jelenlétét és gondolkodását mindmáig súlyosan terheli Tito partizánjai 1944–1945-ben elkövetett rémtetteinek az emléke. A nyolcvan éve viselt teher azért is nyomasztó, mert közel fél évszázadon át Jugoszláviában még az emlékezést, a történtek megemlítését is hatalmilag tiltották. Fél évszázadon át hallgatni kellett arról, hogy a délvidéki magyarság temetetlen halottai tízezreinek emlékét cipeli magával, miközben folyton ünnepelnie kellett apáink és nagyapáink gyilkosait. Iskoláinkban az ifjúság számára kötelező olvasmány volt Branko Ćopić Nikola Bursać kalandjai című förtelmes munkája. A történteket övező csöndet a sorainkból az idén eltávozott kiváló írónk, Matuska Márton törte meg azzal, hogy az 1990–1991-es évek fordulóján a Magyar Szóban Negyvenöt nap negyvennégyben címmel folytatásban közölte a korabeli visszaemlékezések alapján készített alapvető művét, amelyet 1991-ben A megtorlás napjai címmel kötetben is közzétett. Matuska Márton azonban 1991 októberében, könyve megjelenésekor a szegedi Délmagyarország Magazinnak adott interjúban elmondta: ki kell hangsúlyoznunk, hogy „aki először kezdett el foglalkozni a ʼ44-es megtorlásokkal idehaza, az Burányi Nándor újságíró kollega volt, aki – ha jól emlékszem – 1968-ban megírta azt az emlékezetes kisregényét, aminek botrány-hullámait az akkori jó politikusoknak sikerült lecsillapítaniuk. […] Feladatomat így határoztam meg: nekem a világgal tudatnom kell azt, hogy ez itt, így megtörtént.” Mindemellett Matuska Márton volt az első, aki hiteles tanúvallomások alapján elmondta: azokban az 1944-es késő őszi napokban sok magyar falu teljes férfi lakosságát kiirtották, aki pedig túlélte a vérengzést, azt Tito legényei haláltáborba vitték. „A partizán osztagok házról házra járva szedték össze a magyarokat, főleg a férfiakat elmondhatatlan kegyetlenséggel hosszan kínozták, majd kivégezték őket, az áldozatokkal megásatott tömegsírokba lökve a tetemeket” – foglalta össze egy nyilatkozatában a korabeli eseményeket a szerző. „Csak el akarom mondani, oda akarom helyezni a mi halottainkat is a többi áldozat mellé, hogy az évfordulókon ők is megkapják a maguk koszorúját. Hogy ne a temető árkában, a városi szeméttel letakarva, ne föléjük ültetett akácfák töve alatt, tetejükbe telepített teniszpálya alatt, ne sintérgödörben, ne a téglagyár agyagbányájában porladjanak. Temessük el, számoljuk meg, írjuk be őket a halotti anyakönyvbe tisztességesen, és mondjuk meg róluk, hogy ők is áldozatok” – összegezte törekvésének lényegét A megtorlás napjai című könyvében.